A község múltja

                    A Faluról 

A betelepítés

Első évek a betelepülés után

- In Memoriam Franz Schröck

- Bánd anno 1868

- A templomi pad és a bándi „rebellisek”

- Vállalkozások felemelkedése és bukása: a bándi „Hangya Szövetkezet”

- A három aranyérmes: Édl, Pichner, Schindler 

- Bánd 1938-tól 1948-ig. Egy küzdelmes évtized

A betelepítés


Az első írásos emlékek tanúsága szerint a község az Atyusz (Oghuz) nemzetség tulajdonában volt. Első írásos említése egy 1233-ból származó adománylevélben található a “terra Seg sive Band” elnevezéssel. A községet ekkor 120 márkáért Igmándi Andrásnak adták el, aki a község fölötti Essegvárat építtette. A vár 1367-ben a Lőrinte család tulajdonában volt; ez a család a késõbbiekben a várról az Essegvári nevet vette fel. 1414-ben az építmény Zsigmond királyé lett. Éveken át húzódó pereskedések után a vár a veszprémi káptalan és Újlaki Lõrinc között lett felosztva. 1552-ben, Veszprém török meghódítása idején pusztították el. Hasonló sorsra került a vár tövében fekvő község is: 1531-ben zsoldosok dúlták fel, 1556-ban még fizetett adót a török portának, 1619-tõl azonban már nem található meg a nyilvántartásban; elvándoroltak utolsó lakói is.

original

A község újbóli betelepítésére az 1700-as évek közepe táján kerülhetett sor, maga a betelepítés azonban nem egy pillanat műve volt, a folyamat évtizedeken keresztül tartott.


Fontos megemlíteni, hogy a község területe a XVIII. század közepe táján számos kis- és középnemesi magyar család tulajdonában volt. Mintegy 12 család birtokát (ezek a következők: Tallián, Felsõõri Fábián, Torkos, Illés, Horváth, Peczavicz, Rohonczy, Siskey [Semsey] Oroszi, Abai Tördös, Medgyesi Somogyi, Thorma és Kazay családok) lehet írásos adatokkal alátámasztani, ennél bizonyára többnek volt uradalma Bándon. Az első írásos bizonyíték telepesek bándi jelenlétére 1754-bõl származik, mely szerint az ott lakók a tótvázsonyi Tallián családnak adót fizettek. További adatokkal szolgálnak a telepítési szerződések. Bár ezek a betelepítés későbbi korszakában, az 1760-as években születtek, mégis néhány érdekesebb adatot tartalmaznak a községbe érkezőkről. Összesen 28 család helyzetét szabályozta a megkötött 6 szerződés. Ez az 1760 körül a faluban élt családok több mint 50 százalékát jelentette.

A telepítési szerződések végét jelentette a községben kiadott Urbárium 1769-ben. Az úrbéri rendezés Mária Terézia rendelete alapján az ország jobbágyainak jogait volt hivatott egységesíteni, és ezt a célt szolgálta községünkben is. Tételesen megadta a telepesek jogait és kötelességeit, valamint szabályozta a földesurak által kivethető adót. Érdekes szociális helyzete volt a telepeseknek: Tulajdonosai voltak az általuk épített házaknak, de a szántó már nem az övék volt, a használatért “bérleti díjat” kellett fizetniük. Talán ez az oka annak, hogy zselléreknek nevezték községünk első lakóit, holott ezek a zsellérek rendelkeztek némi vagyonnal magyar nincstelen társaikkal szemben. Említsünk még meg néhány létszámadatot is: 1769-ben 60, 1771-ben 73 családot regisztráltak, 1771-ben a lakosok száma 379, 1785-ben 518. A lakók számának gyors növekedése semmiképpen sem tulajdonítható a természetes szaporulatnak, újabb telepesek bevándorlásáról van szó, és ez a folyamat még a XIX. század első felében is folytatódott. Végpontként az 1829-es esztendőt lehet megjelölni, amikor a község lakóinak száma elérte a 758-at, több volt tehát, mint a mai lakosok száma.

<<< Vissza az elejére>>>

Első évek a betelepülés után

Az első évekről igen kevés adat áll rendelkezésre. A lakók terheit ekkor már egységesen szabályozta az urbárium, viszont járványoknak és a nehéz időjárási körülményeknek ezután is ki voltak szolgáltatva. Magas volt a gyermekek száma, a munkaképeseknek igen keményen kellett tehát dolgozniuk, hogy el tudják tartani a családot. A gazdasági és népességi adatok megadása helyett engedtessék itt csak – érzékeltetvén a családok sanyarú helyzetét – egy eseményt kiemelni: 1784, a halál éve volt Bándon. Pestis járvány dúlt a környéken, községünkben 54 halott volt ebben az évben, közel hatszor annyi, mint egy átlagos időszakban.

A telepesek nehéz körülményei a XIX. század első harmadáig nem változtak lényegesen, viszont büszkeséggel lehet állítani, hogy az írásos adatok szerint 1773-ban (egyes adatok szerint még korábban, 1768-ban) már iskolája volt a községnek. Még a nehéz körülmények sem tudták elvenni a lakók azon igényét, hogy utódaikat iskoláztassák és a művelődéshez való jogot biztosítsák nekik

<<< Vissza az elejére>>>

Szemelvények a későbbi évekből a Bándi Hírmondó tükrében

In Memoriam Franz Schröck

Hogy a községbe érkező német telepesek körében milyen rangja volt a tudásnak azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy a múlt évszázad elején született Bándon egy személy, aki később a kegyes tanítórend tartományi főnöke és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Schröck Ferencnek hívták.

1813. október 9-én született Bándon. Tanulmányait a bándi elemi iskola elvégzése után Veszprémben, a Piarista Gimnáziumban folytatta. A piaristák rendjébe lépvén a Xavér szerzetesi nevet választotta. 1837-ben diplomázott Budapesten. A 48-as szabadságharc leverése után, hazafias érzelmei miatt a tanítástól eltiltották, ám 1851-től 1858-ig Budapesten gimnáziumi tanárként taníthatott. A korabeli források szerint „a fővárosban az ő lelkes történelmi előadásai annyira elhíresedtek, hogy a gymnasiumi ifjúságnak szánt iskolai padokat idegenek, meglett férfiak is számosan fölkeresték”. A Bach-korszak önkénye nem tűrhette ezt a helyzetet, ezért kötelezték a paptanárt, hogy előadásait német nyelven tartsa. Erre ő nem volt hajlandó. Érdekes történelmi paradoxon, hogy a németnek született paptanár, nem akart az anyanyelvén tanítani, mert az a Habsburg diktatúrával szembeni meghunyászkodást jelentette volna. 1858-ban éppen ezért Szegedre helyeztették át. A Magyar Tudományos Akadémia még abban az évben, 1858. december 15-én levelező tagjai közé vette fel. 1867-ben, amikor a piaristák tartományfőnöke lett, nevét Somhegyire magyarosította. 1878. július 1-jén halt meg Budapesten. Hogy kortársai miként vélekedtek róla, arra álljon itt e rövid verstöredék, melyet szerzetestársa, Könnye Alajos írt tiszteletére:

„...Légy üdvöz, élj soká,
Fejed dicsőség fonja át,
Szeretve boldogítsd ezen
Imádott szent hazát!”
A szerzetestanárhoz nem hálátlan szülőfaluja. Az 1993-ban alapított Kultúregyesület az ő nevét vette fel. Reméljük hogy hamarosan utcanév is megörökíti Schröck Somhegyi Ferenc emlékét, és lehetőség nyílik arra is, hogy sírjánál tisztelegjenek a kései bándi utódok.

<<< Vissza az elejére>>>

Bánd anno 1868

Hogy milyen volt községünk a múlt század végén, arról Jancsik Ede Dunántúli tájrajzok című munkájában (Pákh Albert: A magyar ember könyvtára 3. kötet) írt 1868-ban. A mű amolyan csalogató lehetett az akkor nyiladozó turistakedv élénkítésére a térségben. Le akart számolni azzal az előítélettel, miszerint a Bakony csakis betyárok búvóhelyeként szerepelhet a köztudatban. Bánd kapcsán először a szép házakat említi: „...a 700-ra menő német lakosságnak szép házsorai gerjesztenek figyelmet, mi e tájban – a hegyvölgy miatt is valódi ritkaság.” Aztán a lakosok mindennapi tevékenységéről ír: „A lakosok az erdei és mezei munkán kívül a gyümölcstenyésztést űzik.” Az oktatást is említi: „Elemi iskolájok 100 tanulót számlál – kik közül többen felsőbb tanintézetbe is lépnek.” Dicsérő szavakkal említi példaként erre községünk nagy szülöttjét, Schröck Somhegyi Ferencet, majd így fogalmaz: „nemzetiségi (értsd: nemzeti) lelkesedés nemcsak Árpád vérből csergedez, a honfiui érzelem nincs épen nyelvhez, eredethez kötve... a hazafiság szent fogalma a nemzet és hon dicső múltja és jövője iránti lelkesedésből... fakad. Hisz azt, kinek erényeit, sok jeles tulajdonát (értsd: tulajdonságát) közelebbről ismerjük, kinek jótéteményeit születésünk első perczétől élvezzük, aziránt lehetetlen kegyelettel nem viseltetnünk – azért lehetetlen nem lelkesednünk – élnünk, halnunk.” Megszívlelendők az író szavai abban a légkörben, melyben a külföldi sajtó a magyarságot nemzetiségellenes, nacionalista és soviniszta jelzőkkel illette. Büszkék lehetünk rá, hogy egy idegen már a múlt században ilyen elismeréssel írt Bándról és az ott lakó emberekről. Remélhetőleg a jövő utazója sem fog másképp nyilatkozni.

<<< Vissza az elejére>>>

A templomi pad és a bándi „rebellisek”

A Veszprémi Hírlap 1909-1910-es számaiban fejezetekre osztva közölte a márkói plébánia történetét. Mivel községünk temploma a márkói plébániához tartozott, ezért sok Bándra vonatkozó utalást találunk benne. A mű szerzője Nemes Dénes, akkori márkói plébános volt. Mivel egyházi személy írta a művet, ezért sok helyen meglehetősen egyoldalúan fogalmazódik meg a község története. Néhány érdekesség azonban ettől függetlenül megemlítést érdemel.

1884 márciusában tűzvész pusztított Bándon. A „tüzi veszedelem” – ahogy az író fogalmazott – következtében a templom tetőszerkezete és az iskola elpusztult, a harangok elolvadtak. A helyreállítási munkákra az egyházközség 2520 forintja nem volt elegendő, adományokból jött össze még 875 forint, mellyel már képesek voltak a helyreállítási munkákat állni. A legnagyobb adományozó Freistätler Vilmos parlamenti képviselő volt, aki a templom számára 300, és az iskola részére 200 forintot adományozott. Epésen jegyzi meg itt a néhai márkói plébános, hogy az adományozás képviselőválasztás küszöbén történt. 100 forint az udvartól, Kovács Zsigmond megyéspüspöktől 50 forint, a veszprémi káptalantól 90 forint, gróf Nádasdy Franciskától 20 forint, a budapesti takarékpénztártól 10 forint, Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapáttól 10 forint, Supka Jeromos zirci apáttól 20 forint, Bohrer Páltól és nejétől Happ Margittól – márkói lakosoktól – 25 forint, végül József főhercegtől 10 forint érkezett. „Méltó, hogy e nevek megörökítessenek, hogy a későbbi utódok a hála érzelmével telt szívvel kérjék az Isten áldását és jutalmát a jótevők részére” – fejezi be az adományozók felsorolását Nemes Dénes. A bándi hívekre a fuvaron és az egyházi perselypénzen kívül más teher nem hárult, de nem is lettek volna képesek az áldozatra, mert nagyobbrészt ők is tűzkárosultak voltak.

Az építkezés során dúló viszályokat érzékeltetendő egy rövid epizódot említ a néhai plébános. A templomban nem voltak padok, a hívek állva vettek részt a szentmiséken. Az egyetlen ülő alkalmatosság egy kis pad volt, melyet valószínűleg a Bándra látogatóba érkező birtokosok használtak. Mivel a század elején látogatásaik abbamaradtak, úgy egyeztek meg a község elöljárói, hogy a mindenkori molnár és családja használhatja a padot. A molnár azonban valami ok folytán – az okot sajnos nem tudjuk – összeszólalkozott az egyik elöljáróval (neveket szándékosan nem említ a plébános), aki megtiltotta a molnárnak, hogy még egyszer a padba üljön. Nyomatékot adott kijelentésének azzal, hogy cimboráival kitette a padot az utcára. A pap jelentette az esetet az egyházi hatóságnak, mely aztán azt visszatetette. Az esetet követő vasárnapi szentmisén a község lelkipásztora megfeddte a híveket viselkedésük miatt, akik a misén még ezt szó nélkül tűrték, de mise után a papra gúnynevek záporoztak, sőt néhányan még a kocsiját is megdobálták. A templomi pad természetesen újra repült: bemocskolva az árokban hevert.

Ezt a „lázadást” már a világi hatóság sem tűrhette: a csendőrség egy honvéd századdal megerősítve vitte vissza a padot eredeti helyére. A padot a hívek már nem merték bántani, de a visszavitelt követően a bándi hívek hónapokon keresztül nem jártak misére, a pap szentbeszédeit csak a tanító és a templomgondnok hallgatta. Végül aztán elcsendesedtek a kedélyek, mindenki belátta, hogy az egész ügy ekkora áldozatot meg sem érdemelt, és az eset feledésbe merült. Egészen máig. Hiába, a „régi szép időkben” is akadtak községünkben konfliktusok, melyek gyakran a legkisebb nézeteltérésekből robbantak ki.

<<< Vissza az elejére>>>

Vállalkozások felemelkedése és bukása: a bándi „Hangya Szövetkezet”

Staub Antal, néhai elnök hagyatékából származó adatok szerint a „Hangya Szövetkezet” Bándon 1919-ben 135 taggal alakult. A vállalkozás kezdeményezője Unger Ferenc plébános volt. Dicséretes és tiszteletet érdemlő kezdeményezése volt ez községünk gazdáinak, mellyel arra törekedtek, hogy az általuk termelt termékeiket együtt adják el, a beszerzéseiket és beruházásaikat (pl. gépek beszerzésével) pedig együttesen oldják meg. Érdemes megemlíteni a szövetkezet első vezetőségi testületének tagjait: az igazgatósági tagok id. Steinbach Ferenc, Schönig János, id. Mádl Antal, Schweisgut István és Drexler Antal voltak. A tagság a felügyelő bizottságba id. Schönig Ferencet, Drexler Mártont, id. Staub Ferencet, id. Steigerwald Ignácot, id. Mádl Ferencet, Frick Györgyöt, ifj. Schönig Ferencet választotta. A szövetkezet pénztárnoka Wolszt János, könyvelője Pintér Mihály tanító lett. Az igazgatóság és a felügyelő bizottság Staub Antalt szemelte ki elnöknek, aki saját házában üzlethelységet nyitott bolt és borkimérés számára 1919. szeptember 1-én. Nyitáskor csatári bort árult 5 koronáért, de később már badacsonyi bor is volt 12 koronás literenkénti áron.

1926-ban házhelyet vettek Pichner Ferenctől 2 millió 500 ezer koronáért. A ma is álló „székház” felépítése 120 millió 125 ezer koronába került. A szükséges pénzt a tagok részjegyvásárlással és hosszú lejáratú hitelekből rakták össze. 1926. szeptember 9-én kezdtek rajta a kőművesek dolgozni, és 1926. december 8-án már árusítottak az üzletben. Joggal büszkélkedhettek a tagok, hogy a „székház” (így hívták az épületet) a község összefogásának, takarékoskodásának eredménye, így közösségi tulajdon. A szövetkezet életének fontosabb eseményeit csak felsoroljuk: 1926-ban orgona vásárlásához adtak anyagi segítséget, 1930-ban bevezették a „székházba” a villanyt, 1931-ben mészárszéket építettek, 1934-ben rádiót vettek az üzlet részére, 1940-ben 200 db gyümölcsfát hozattak a tagoknak, 1941-ben a „Legtöbbet a fogyasztóért” versenyen bronzérmet kaptak, 1942-ben a szövetkezetek listáján a 2. helyen álltak. Sajnos a második világháború és a visszavonuló, illetve előrenyomuló front nem hagyta érintetlenül a szövetkezetet sem, 1945 márciusában a bolt üresen állt. Júliusban ezért kölcsönt kértek a tagoktól, és kocsival Pestre mentek áruért, majd újra beindították az üzletet. A következő években aztán a kommunista egyesítési politika révén fokozatosan egyesültek a környező falvak szövetkezetei. Staub Antal 1950-ben kilépett a szövetkezetből.

A szövetkezet II. világháború előtti története valódi sikertörténet. Mutatja, hogy egy jól menő vállalkozás milyen nagy szerepet vállalhatott a község életében, hogyan segítette elő Bánd gazdagodását. Hol van ettől az erőszakosan megalakított TSZ története? Ma már csak a falu végén levő düledező gazdasági épületek mutatják, hogy pár éve még szocialista mezőgazdasági termelés gyanánt folyt a munka. Csak találgatni lehet, hogy hova jutott volna el a bándi „Hangya Szövetkezet”, ha nincs a rákosista központosító politika, mely megölt minden alulról jövő kezdeményezést, így ezt a virágzó vállalkozást is.

<<< Vissza az elejére>>>

A három aranyérmes: Édl, Pichner, Schindler 

A Herendi Porcelánmanufaktúra történetében mindössze három aranyérmes festő működött: Édl István, Pichner Mihály és Schindler Antal. Mindhárman egy évben, 1886-ban kezdtek a gyárban dolgozni, és egy évben, 1947-ben hunytak el. De nemcsak ez volt bennük közös: mindhárman bándi születésűek voltak. Mint azt Freund Istvántól és Scherer Józseftől, egykori festőktől megtudtuk, az aranyérem nem a teljesítmény vagy a különleges művészi készség mérője volt, inkább a cégen belül eltöltött évek függvényében lehetett kiérdemelni. A három aranyérmes festő mintegy 60 éven keresztül állt a gyár szolgálatában, és a címet a 30-as években a vállalat javaslatára állami kitüntetésként kapták meg.

A munka nagy áldozatot kívánt tőlük és családjuktól is: otthon nem végezhettek kemény fizikai munkát, hogy a gyárban ne remegjen a kezük, minden nap gyalog jártak ki az üzembe, ami nem csekélység, ha figyelembe vesszük, hogy Pichner Mihály mozgássérült volt. Adatunk van arról is, hogy Schindler Antal – orvosi javaslatra, a szemidegek serkentése érdekében – arany fülbevalót viselt. Gyakran hoztak haza munkát: Pichner Mihály például kartonpapíron dolgozott ki virágmintákat, és elhunyt hozzátartozóinak maga készítette el a sírfeliratot porcelánra német nyelven. A tanúk elmondása szerint mindhárman igen közvetlenek és barátságosak voltak a fiatal festőkkel, szívesen adtak nekik tanácsokat. A munka miatt gyakran voltak egymásra utalva, de – mint azt megtudtuk – nem nagyon szívelték egymást. Kettejük, Pichner Mihály és Schindler Antal Bándon, Édl István, aki időközben elköltözött Bándról, Herenden van eltemetve.

A 20-as években a fiatalok a 40 fős iskolában 4 éven át tanulták a szakmát. Felvételi vizsga nem volt, egy évfolyamban két osztály tanult, amelyekben külön oktatták a korongosokat és a festőket. A figura és dekor festészet oktatása nem ment külön, a tanoncoknak minden festéshez érteniük kellett. A tanárok főiskolát végzett – mai szóhasználattal – iparművészek voltak, de munka közben egy főfestő ügyelt a kézmozdulatokra. A szakma nyelve német volt, így is szólították egymást a gyárban a dolgozók. Igen nagy megtiszteltetés volt a fiatalok számára, hogy az iskola befejeztével a gyárban urazták („Herr”-nek szólították) őket, még az idősebbek is. A munka reggel 7-kor kezdődött, majd a déli egy órás ebédszünet után öt óráig tartott. Mivel étkezde nem volt, ezért mindenki otthon ebédelt. A bándiaknak hozzátartozóik hozták el az ebédet a nagy fáig, ahol azt az árokparton költötték el. Nagy feladat volt a fűtés megoldása, ugyanis a festéshez állandó 18°C-ot kellett a műhelyben biztosítani. Három fatüzelésű vaskályha állt a festőteremben, melyeket hajnalban a hetes, a festők egyike gyújtott be. Az ő feladata volt a munka végeztével a műhely kitakarítása is. Egy hét elteltével aztán váltották egymást.

Igen érdekes fejezete a gyárnak az 1923-as esztendő, amikor az első részvénytársaság megalakult. A dolgozóknak ekkor mintegy negyede (köztük az egyetlen főfestő, Steigler Ádám is) bándi volt. Bért hetenként kaptak a munkások, de ebben az időszakban előfordult az is, hogy az idejének nagy részét Párizsban töltő zsidó származású tulajdonos, Farkasházy Fischer Jenő 8 héten át nem küldte a béreket. A rendszeres elmaradások miatt először 29-re apadt a munkások száma, majd július 1-jétől mindenki otthagyta a gyárat, és a környékbeli nagyszámú „maszeknál” keresett munkát. A gyárban ennek következtében leállt a termelés, és a mintegy 2 hónapos bérharc eredménye az lett, hogy szeptemberben megalakult az első részvénytársaság. Ekkor ismét virágzásnak indult a herendi porcelán: bevezették a villanyt, építkezések kezdődtek, és külföldi szakemberek érkeztek, akik új technológiákat tanítottak be. A kezdeti fellendülésnek a 30-as évek gazdasági recessziója vetett véget. A kezdeti heti 48 órás munkaidő 32 órára zsugorodott, majd a gyengébb teljesítményű munkatársakat elküldték.

<<< Vissza az elejére>>>

Bánd 1938-tól 1948-ig. Egy küzdelmes évtized

Bánd község életében az 1940-es évek nagyon mozgalmasak, változatosak voltak. Ehhez hasonlóan nagyfokú átalakulások csak a tizennyolcadik században, a németek betelepülésekor játszódtak le. A két korszak közötti különbség csak annyi, hogy a XVIII. századi változások egy érdekazonosság alapján jöttek létre, addig ez a 40-es évekről nem mondható el. Ez az évtized a történeti kutatások szempontjából nagyon sokáig tabutéma volt. Bánd esetében a források mennyisége is meglehetősen kevés.

Próbáljuk meg rekonstruálni, milyen volt az élet Bándon a 40-es években. A rendelkezésünkre álló adatok közül az 1941-es népszámlálás adatai időben a legkorábbi források. A falunak 705 lakosa volt, 340 férfi, 365 nő. A 15 év alattiak száma 211, a 15-39 közöttieké 259, a 40-59 közöttieké 136 fő volt. 60 év felettiek 99-en éltek a településen.

A lakosság vallás szerinti megoszlása a következő: 698 római katolikus (99%), 5 református és 2 evangélikus. Anyanyelv szerint: 88 magyar (12,5%), 1 cigány és 616 német (87,4%). A lakosság 91,6%-a tudott magyarul. A lakosok közül 492-en (69,8%) a magyart, míg 213-an (30,2%) a németet vallották nemzetiségüknek. A településen 53 özvegy, 319 házas, 333 hajadon illetve nőtlen élt. Az analfabéták száma 31 volt, ugyanennyien végezték el az elemi négy osztályát, 480-an pedig a hatot. 5 főnek volt középiskolai végzettsége, míg főiskolai végzettséggel senki nem rendelkezett

A háború viharai a falut sem kímélték. 1944-ben megindult a menekültek áradata, ami a községet annyiban érintette, hogy szállást biztosítottak a Bácskából, Bánátból nyugatra menekülőknek. Egyre gyakoribbak lettek a bombázások. Bándon, illetve környékén kétszer hullottak bombák, de ezek emberi életben nem tettek kárt. A visszavonuló német hadsereg előtt vagy velük együtt – ez volt az általános gyakorlat – a civil lakosság egy része is elhagyta lakóhelyét. Ennek több oka is lehetett, de a legfontosabb mindenképpen a jövőtől, a bizonytalanságtól való félelem volt. 1949. január 2-án készült feljegyzés azokról a bándi lakosokról, akik 1944-ben Németországba távoztak. Igaz, ez a lista bemondás alapján készült négy év elmúltával, de a listán 107 felnőtt neve szerepel. Több esetben a családfő neve után csak annyi szerepel, hogy gyerekei vagy családja (Drexler Márton és gyerekei; Ernhoffer János és egész családja). Valószínű, hogy ekkor 125-130 bándi hagyta el a települést, de zömük 1945 júliusában visszatért (a front 1945. március 23-án vonult át a falun, ezen és az ezt megelőző napon a visszavonuló csapatok harci járműveikkel együtt több helyen is felgyújtották a falut). A háború után az újjáépítés feladata hárult a lakosságra. Ez azonban nem volt egyszerű.

A magyarországi németek helyzete a háború után ugyanolyan nehéz lett, mint Kelet-Európa többi államában, ahol a helyi németeket háborús bűnösként kezelték. Melyek ezek a momentumok? A lakosságot a Szovjetunióba hurcolták jóvátételi munkára. A “málenykij robot” Bándot nem érintette, de az 1944-ben kiürített területekről, főleg a Bácskából és a Déldunántúlról rengeteg németet vittek a Szovjetunióba kényszermunkára. A politikai pártok 1944 végétől egyre erőteljesebben követelték a magyarországi németek kitelepítését. 1945 tavaszán felállították a Népgondozó Hivatalt, amelynek a Magyarországra menekült lakosság elhelyezése, és a német lakosság igazolási eljárásának lefolytatása volt a feladata. Joguk volt az általuk bűnösnek ítélt személyek ingatlanjait elkobozni, családokat összeköltöztetni vagy internálni. Bándon 37 jegyzőkönyv készült, 31 családtól 20 esetben javasoltak vagyonelkobzást, a többiek vagyontalanok voltak.

1945. november 4-én nemzetgyűlési választásokat tartottak Magyarországon. A választójogi törvény kizárta a választásból azokat, akik 1941-ben német nemzetiségűnek vallották magukat, a német hadseregben szolgáltak, vagy Volksbund-tagok voltak. Ezzel magyarázható, hogy Bándon mindössze 312 fő szerepel a választási névjegyzéken. Itt már találkozunk olyan nevekkel is, akik a háború után érkeztek és telepedtek le a faluban. A választások után megalakult Tildy-kormány hozta meg 1945. december 22-i ülésén a 12. 330/1945 számú rendeletét, amely a magyarországi németek kitelepítéséről rendelkezik.

Bándon 1946-ban még nem történt kitelepítés, de a helyzet egyre feszültebb lett. 1946-ban a csehszlovák kormány egyre erőteljesebben próbált megszabadulni az ottani magyaroktól, miután mintegy 3 millió németet már elűztek. Lakosságcsere-egyezményt ajánlottak a magyar kormánynak. Mivel a Tildy-kormány ezt halogatta, 1946. október és 1947. február között 44. 000 magyart deportáltak Nyugat-Csehországba, az elűzött németek helyére. Ezt követően a magyar kormány beleegyezett a lakosságcserébe. Ennek keretében közel 70. 000 embert űztek el a csehszlovák hatóságok Szlovákia magyar lakosai közül, akiket Magyarországon valahol el kellett helyezni. Mivel a németek kitelepítése Németország amerikai övezetébe 1946-ban leállt, a magyar kormányzat a Szovjetunióhoz fordult, hogy az orosz zónába fogadja be a magyarországi németeket. Miután a Szovjetunió késznek mutatkozott erre, megkezdődött a kitelepítés második szakasza, amelynek során csaknem 50-60. 000 fő került Németország keleti övezetébe. Veszprém megyében 47 községből 10-11. 000 embert érintett a kitelepítés. Az első szakaszban 5 falu 1113 lakosának kellett elhagynia hazáját.

1947-ben ismét választások voltak Magyarországon. Az erre az alkalomra készített bándi választói névjegyzéken 152 fő szerepel, majd 40-nel kiegészítették a választásra jogosultak számát. 321 azoknak a száma, akik nem rendelkeztek választójoggal, bár közülük később a fent említett 40 mégis megkapta azt. Így 192 fő választhatott, 281 nem. Az elutasítás okaként a német anyanyelv és a német nemzetiség olvasható. Ha megvizsgáljuk a neveket és a házszámokat, azt tapasztaljuk, hogy 1947-ben már Bándon is éltek Felvidékrõl elűzött magyarok. 1947. november 20-án kelt kimutatás 62 “felvidéki telepes”-ről szól, akik 19 házat és 157 katasztrális hold földet kaptak. Ők zömében Gömörbõl érkeztek, Gömörpanyit, Alsópokorágy, Otrokocs településeket kellett elhagyniuk.

Ha pontosan végignézzük a kitelepítésre ítéltek listáját, találunk olyanokat is rajta, akik végül is nem hagyták el az országot. Volt, akit ugyan kitelepítettek, de visszaszökött, voltak, akik elbújtak, elmenekültek a kitelepítés elől. Volt, akinek a vagyonát már korábban vagy most elkobozták, másik házba vagy másik községbe (például Márkóra) telepítették őket. Az I. névjegyzéken feltüntetett 158 személyből mintegy 100-nak kellett nagyon rövid idő alatt elkészíteni a holmiját, hogy Herendre a vasútállomásra érjen. A jegyzékek január 8-án készültek. A kitelepítés 11-én történt. A vonatok Herendről január 13-án indultak Németországba.

A Magyarországi németek egyenjogúságát csak 1950-ben a 84. számú rendelet állította vissza, ezzel fejeződött be számukra ez a küzdelmes évtized. Az elkobzott birtokokat ugyan senki nem kapta vissza, de ezután semmiféle jogi különbség nem volt Magyarország lakosai között. A feladatok, a lehetőségek azonosak voltak. A falu az eltelt évtizedben sok változáson ment át. Jelentős mértékben kicserélődött a lakosság. Az újrakezdés nem ment súrlódások nélkül, de tapasztalható volt az őslakosok és a betelepítettek közeledése is. A vegyes házasságok számával csillapodtak az ellentétek. A megélhetésért folytatott munka, küzdelem közelebb hozta egymáshoz az eltérő kultúrájú népességet. Bár az eseményeket átélt személyek nem fognak felejteni, a sebek behegedtek, és az együttélés, a közös feladatok, közös örömök, bánatok is az alkalmazkodást segítették elő.